Csuhé

1940. búcsú szombatján (augusztus 14.) egy felhőszakadás után árvíz mosta el a falu nagy részét. Augusztus 17-én érkezett meg a falu új plébánosa, aki látva a nagy nyomorúságot, valamilyen segítséget keresett a falu számára. Pál Gyula plébános felvette a kapcsolatot az Ipari Felügyeloőséggel, amely kukoricahéj szatyorkötő tanfolyamvezetőket küldött a faluba.

A plébános célja egy olyan háziipari tevékenység elsajátíttatása volt, amellyel a falu népe némi keresethez juthatott. Pál Gyula plébános beszámolója: „S hogy az ifjúságunknak télen is legyen valami háziipari foglalkozásuk s ezzel némi keresetük, megrendeztük a „Kukoricahéj” szotyorkötő tanfolyamot, ahol szotyorkötést, üvegbefonást, lábtörlő stb. készítést tanultak. Divatba jött a háncsi-cipő. Többen oly ügyesen sajátították el e mesterséget, hogy az ipari Felügyelőség innen küldött ki más faluba tanfolyam vezetőket.” (Domus Historia, 63.o.)

A tanfolyamon kötelezően mindenki részt vett a faluból. (Domus Historia). Mindenki vitte a sodrófát, amibe egy szeget ütöttek, arra rögzítve tekerték a sodrott szálat. Megtanulták egyenletesen sodorni a kukoricaháncsot, különböző használati és dísztárgyakat készítettek belőle, amiket a közeli városok piacain értékesítettek – emlékezett vissza Kovács Károly tanfolyamvezető, akit Balázs Ferenc plébános 2001-ben megkeresett.

Molnár Margit, helyi lakos visszaemlékezése: ”Kilenc éves voltam mikor a faluban tanították a szotyrozást. Nekünk is megengedték, hogy menjünk a legények s a leányok közé tanulni. Vittük a kicsi székünket, meghúzódtunk egy sarokba s mi is sirítettük a lapit, amit sodrófára vagy egy jó botra tekertünk fel. A nagyok tanultak szotyrot is kötni, de kötöttek cipót is kaptafára. Annak összefonták a lapit.” (adatközlő: Molnár Margit, 83 éves)

A szomszédos települések, Kiskend és Nagykend lakosai is megtanulták a kukorica- háncsfonást, de Szentdemeter lakói sajátították el először, és itt készültek e kéziipar legszebb termékei.

A falubeliek már 1940-es években kötöttek a kukoricaháncsból lábtörlőt, szatyrot, falvédőket, befonták az üveget. A falu minden lakója – nők, férfiak, ifjak, gyermekek – fonta csuhéból a tárgyakat. Ez a kézműves mesterség nemzedékről nemzedékre átmentődik, hisz a felnövő gyermekek otthon látják és megtanulják a szotyrozás mesterségét. Ezek a tárgyak napjainkban is készülnek.

Nagyon sokáig csak sodrott zsinórral szőtték le a szatyrok felhúzóját, ún. siritett szotyrokat kötöttek.

Az 1960-as évektől a szatyrok új formákat kaptak, készült hatszögű, födeles, motorüléses szatyor és kör alakú válltáska is. Az 1980-as években nagy divat lett a színes virággal díszített veder szatyor, a lábas alá való, a fakanáltartó, a gyufatartó, a kenyérkosár, a váza. Az 1980-as években az helybeliek nem győztek szotyrozni.

Az 1990-es években főleg a dísztárgyakra tevődött a hangsúly. Azóta készülnek különböző méretű és formájú dobozok, fenyődíszek, babák, virágok, csokrok, ajtódíszek, vázák, de a klasszikussá vált tárgyakra is kereslet van.

Balázs Margit, falubeli asszony beszámolója: ”1995 után kezdtem virágokat, csokrokat készíteni a csuhéból. Volt mikor reggel a kályhába dobtam az előző esti munkámat. Az embernek meg kell szokja a keze. Gyakorlással könnyebben megy, közben új ötletek születnek, ezeket kivitelezem és egyre többféle termék kerül ki a kezemből. Ez a mesterség régebb is és még most is mellékjövedelemhez juttatott minket.”

Mihai Luca gondolatai: ”Én 26 éves koromban tanultam meg szotyrozni. Arad megyéből jöttem ide férjhez. Csodáltam, hogy abból a lapiból, amit mi a tehenekkel etettünk meg itt pödréssel milyen szép dolgokat készítenek. Anyósom tanított meg szotyrozni, de azt mondta, hogy ne tanuljam meg, mert a rabja leszek, s az én dolgom marad a szotyrozás miatt. Szeretem ezt a munkát, szívesen foglalkozom vele.”

Kovács Mária visszaemlékezése: ”A szüleimtől tanultam meg szotyrozni, otthon láttam hogyan sodorják, kötik a szotyrot. Már gyermekkoromban próbálgattam én is a sodrást, idővel egyre egyenletesebben tudtam sodorni a lapit. Régen a szomszédokkal összeültünk és éjfélig szotyroztunk. Sorba mentünk egymáshoz.”

Napjainkban fémből készült kereteket is bekötnek csuhéval. A fém váz jó tartást ad a háncsból készült tárgyaknak. Így készül a palacktartó, a lámpaernyő, polc.

Néhai Lukács Margit és lánya, Lukács Márta 1964-től 1980-ig több kiállításon vett részt ezekkel a népművészeti tárgyakkal és előkelő helyezéseket értek el.

”Három éves voltam édesanyám a kereskedőknek kötötte a szotyrot, deckára kötöttem, amit tudtam, a kereskedő pénzt adott nekem, hogy legyen kedvem dolgozni. De lett is, mert életemben azt csináltam. Édesanyám előbb a segesvári szövetkezetnek gyűjtötte a szotyrot, később a kollektív köttette, s adta át a szövetkezetnek a szotyrokat. Volt, amikor a kollektív kötött szerződést külfölddel, azt nem vitték be a szövetkezethez. Kiállításokra mindig faliképeket vittünk. A lapit égerfa kéreggel festettük. A faliképek megtervezésénél Bandi Dezső mindig segített.” – Kovácsné Lukács Márta, 67 éves

A csuhéból készült népművészeti tárgyak nemcsak a belföldi piacon, hanem külföldön is ismertté és kedveltté váltak. Napjainkban kevesebben foglalkoznak ezzel a mesterséggel, de ennek ellenére még mindig sokan tudnak szotyrozni.

Az elmúlt években a kukoricaháncs tárgyak iránti kereslet fokozatosan csökkent. Szentdemeter földrajzi helyzete miatt kiesett a kereskedők és érdeklődők látóköréből. Talán ez is egyik oka annak, hogy a faluban egyre kevesebben foglalkoznak napjainkban ezzel a népi mesterséggel.

Magyar nyelvterületen a XX. században ismertté vált háziipari tevékenységet Szentdemeteren az egész közösség elsajátította és napjainkban is a közösség őrzi és gyakorolja az elődöktől megtanult csuhéfonást. A több mint hetven éve elsajátított kézműves technika a faluban ma is élő mesterség. Ezt a technikát a helybéliek továbbadták és az évtizedek alatt a kereskedők ösztönzésére és a kollektív segítségével (a kollektív mindig hozta a szotyorformát) fejlesztették is.